Szivárvány_alatt

Miértvagybuzi?

Mindig is foglalkoztatott mi lehet az oka annak, ha az ember egyszerűen a társadalom által megszabott "normák" ellen megy és egyszer csak coming outol.

Két lehetőség van a szakemberek szerint ok-okozati összefüggésben:

- az egyik, hogy így születtünk, a fogantatáskor a gének így alakultak

- a másik, hogy ez szocializáció, nevelés kérdése

Az eleve elrendelésről nem igazán beszélnék, én a szabad akarat mellett teszem le a voksom. 

De mégis mi a fenétől alakulunk úgy ahogy?
Én azt gondolom, hogy valahogy a kettő egyvelege lehet.

A pszichoszociális fejlődésről sokat olvasni és valahogy azt gondolom, hogy a biológián túl ebben rejlik a megoldás. Mitől válik az ember csúnya szóval deviánssá? Valaminek azt gondolom történnie kell az ember életében, ami elmozdítja a társadalmi normáktól. Melyek lehetnek ezek a történések?

Gyermekkori abúzus, gyermekkori elhagyás, szülő-gyerek kapcsolat hiánya, rossz kötődések, érzelmi/lelki krízis nem megfelelő kezelése, halállal való korai talákozás nem megfelelő kezelése, regresszió (egy adott fejlődési szakaszban megtorpanás, visszaesés), fixáció, kielégületlenség, stb.

Sorolhatnám sokáig.
Jogos a kérdés, hogy millió másik ember is átmegy hasonlón, mégsem vonzódik a saját neméhez, mi ennek az oka?
Nem hiszek abban, hogy mindenki ugyanúgy reagál bizonyos helyzetekre.
Tökéletes példa erre, hogyha valakivel agresszíven viselkednek gyerekkorában, két lehetőség van: vagy ő is agresszív lesz, vagy békepárti. 

Így írnám le; vagy meleg lesz, vagy nem - bizonyos benyomásokat követően.

Ha körbenézünk, láttunk-e olyan meleg ismerőst valaha, akinek ne lett volna valamilyen gyermekkori krízise? Én csak ezzel találkozom. 
Sok beszélgetés, találkozás és őszinte beszélgetések után azt gondolom, hogy rengeteg sérülés lehet akár a következménye az, hogy valaki felnőtt korában saját neméhez vonzódik.


Mindenki máshogy kezeli ezeket a sérüléseket. Valaki foglalkozik ezzel, valaki kezeli az egykori traumákat; pszichológushoz, kineziológushoz, prana nadira, vagy bárki máshoz jár annak érdekében, hogy feloldja a belső feszültséget a múlt kapcsán. Mások úgy tesznek, mintha nem létezne, pedig olyan hatással van az életére, amit nem is gondolnánk; hozzátenném az, hogy meleg, a legkisebb 'baja' lehet.

Merthogy itt van a nagy konzekvencia: nem az a baj, hogy melegek vagyunk. Nem bűn, nem rossz, nem szégyellnivaló.
De miért nem mernénk arról beszélni, hogy ez esetleg egy hatás?!

A fontosabb része inkább az, hogy merjük felvállalni a múlt problémáit, merjünk beszélni róla, mert nap mint nap hatással van ránk és a kapcsolatainkra. Nehezen kezeljük a stresszt, nincsenek normális (pár)kapcsolataink, komplexusaink vannak a fene nagy szabadság vággyal, miközben igazából csak arra vágyunk, hogy odabújjunk valakihez, szorongunk, ok nélkül sírunk, miközben egyetlen megoldás vár ránk: az önismeret.

Tudjuk meg miből fakad, kezdjünk foglalkozni vele, kezdjük el megoldani és elfogadni azokat a dolgokat, amelyeken változtatni már nem tudunk. Az önismeret soha nem egyedüli munka. Az önismeret mindig legalább két emberről szól, hiszen a másik tükröt mutat, ez nagyon fontos. Ha kimondunk egy mondatot, a másik visszaismétli ugyanazt, már máshogy hangzik. Kell feljebb és feljebb lépni a lépcsőfokokon ahhoz, hogy az ember a mindennapjait kiegyensúlyozottabban élje. Van olyan, hogy úgy érezzük, "visszaléptünk". Úgy hittük, hogy valamit megoldottunk, pedig még mindig elsírjuk magunkat. Pedig ez sohasem visszalépés. Ha már elkezdtünk foglalkozni a problémával, az csak előre vihet, visszafelé nem, hiszen az újbóli sírás a fejlődés oka.

Sohasem ugyanoda esünk vissza.

Melegnek lenni pedig csodás, ha az ember minden ok-okozatot megoldott, letett, elfogadott.

 

doit.jpg

meleg vs. elfogadás

Ott tartottunk, folytatva az előző bejegyzést, hogy mi a helyzet a saját magunkkal való elfogadással...

Mindig egy érdekes kérdés, hogy szeretem-e magamat.
Szeretem-e magamat úgy, ahogy vagyok, azokkal a tulajdonságokkal, értékekkel, hibákkal és hibátlanságokkal amelyekkel rendelkezem. 

Az önbizalom, az önbecsülés nem szitokszavak.
Nem valami, amitől zavarba kell jönnünk, ha e téren rendben vagyunk. 

De mi van, ha nem vagyunk?

Be kell látni, sosem leszünk tökéletesek, sosem leszünk hibátlanok.
Mit lehet ezzel tenni?
Amin tudunk megpróbálunk változtatni. Amin pedig nem?
Nincs más választás: el kell fogadni.

Meleg vagyok.
Ez elfogadhatatlan.
De miért is?
A világ, a társadalom elvárásaira vonatkozó megfelelési kényszer az, ami lehúz a mélybe és elfogadhatatlanná, megbocsáthatatlanná válik mindaz, ami te vagy. 
De miért is?
Miért kellene azért elnézést kérni, mert szeretek egy nőt nőként?
A szeretet önmagában már nem lehet rossz.
Miért is kellene ezért az ember önbecsülésének romba dőlnie?

Nézzük meg, miből fakad ez valójában?

Nem fogadom el magamat, mert mások elfogadhatatlannak tartanak. 
Nem idegenek, így még nehezebb elválasztani magamtól; akár a saját családom, a szeretteim. Ha ők így látják, biztosan úgy is van, adunk a véleményükre, hát persze.
Azonban tegyük már fel a kérdést: ők adnak-e a mi véleményünkre?
Sőt, tovább megyek: a döntéseinkre?
Akár egész életünkben megmaradnak az érzések, megmarad egy alapvető nyugtalanság, felborul az egyensúly a lelkünkben, ha valaki számunkra fontos nem fogad el. A következmény káros: elkezdünk nem hinni magunkban és akár egész életünkben égtelen belső harcokon megyünk át azért, hogy kiharcoljuk magunknak azt a fikarcnyi önbecsülést, amivel még létfenntarthatunk.

Mindenki más, különleges, egyedi és megismételhetetlen. Ennek önmagában tökéletesnek kell lennie a tökéletlenségben. 

Mi az, amit mások komplexusai, szűklátókörűsége okoz bennünk? Félelmetes. 
Akár egy egész életen át egy bélyeg marad a szívünkön.

Ne hidd el másnak, hogy kevesebb vagy, csak mert szeretsz egy nőt!

Nőként.

Van, amin változtatni nem tudunk.
Fogadjuk el önmagunkat és kezdjük el szeretve kezelni az érzelmeinket. 
Csak a tiszta boldogság érdekében.

 

limited.jpg

 

új kezdet és az elfogadás

Nem ez az első blogom már, de az első olyan, ami másoknak szólhat, ami talán másoknak segíthet.

Hogy miben is...? Az majd remélhetőleg a visszajelzésekből kiderül, de a hipotézisem az, hogy segít majd az elfogadásban. Ez a cél, a legfőbb célja ennek a blognak. Úgy gondolom az elfogadás az egyik legfontosabb dolog, létszükség az élethez, különben ha ez nincs meg, nem leszünk boldogok.

Az elfogadás nem csupán annyit jelent, hogy nagy szavakkal kimondjuk; elfogadom. 
Elfogadom magamat és másokat..
Ez egy döntés.
Mindennapos döntés.

Hányszor van az, hogy felkelünk és már kritizálunk, minősítünk másokat, vagy akár magunkat. 

Folyamatos elvárásokat gyártunk, meghatározzuk azt, aminek nekünk és a másiknak meg kell felelni ahhoz, hogy "szeressem", s ha ez eltér az én általam elvárttól... Nos, akkor ott ette meg a fene a nagy szavakkal olyan nagyon vágyott elfogadást...-
Pedig a szeretet és az elfogadás nem kellene, hogy elvárások elé legyen állítva.

Ugyan, ennek mi értelme volna?

Fordítsuk meg; mi van akkor, ha azt érezzük, mi nem felelünk meg a mások elvárásainak?

EL-FO-GA-DÁS.

Amíg a másiknak baja van velünk, az addig még mindig csak a másik baja. 

Amiről még kell és érdemes sokat beszélni, hogy mi van akkor, ha a saját magunk elvárásainak nem felelünk meg.. Erről lesz még szó.