Mindig is foglalkoztatott mi lehet az oka annak, ha az ember egyszerűen a társadalom által megszabott "normák" ellen megy és egyszer csak coming outol.

Két lehetőség van a szakemberek szerint ok-okozati összefüggésben:

- az egyik, hogy így születtünk, a fogantatáskor a gének így alakultak

- a másik, hogy ez szocializáció, nevelés kérdése

Az eleve elrendelésről nem igazán beszélnék, én a szabad akarat mellett teszem le a voksom. 

De mégis mi a fenétől alakulunk úgy ahogy?
Én azt gondolom, hogy valahogy a kettő egyvelege lehet.

A pszichoszociális fejlődésről sokat olvasni és valahogy azt gondolom, hogy a biológián túl ebben rejlik a megoldás. Mitől válik az ember csúnya szóval deviánssá? Valaminek azt gondolom történnie kell az ember életében, ami elmozdítja a társadalmi normáktól. Melyek lehetnek ezek a történések?

Gyermekkori abúzus, gyermekkori elhagyás, szülő-gyerek kapcsolat hiánya, rossz kötődések, érzelmi/lelki krízis nem megfelelő kezelése, halállal való korai talákozás nem megfelelő kezelése, regresszió (egy adott fejlődési szakaszban megtorpanás, visszaesés), fixáció, kielégületlenség, stb.

Sorolhatnám sokáig.
Jogos a kérdés, hogy millió másik ember is átmegy hasonlón, mégsem vonzódik a saját neméhez, mi ennek az oka?
Nem hiszek abban, hogy mindenki ugyanúgy reagál bizonyos helyzetekre.
Tökéletes példa erre, hogyha valakivel agresszíven viselkednek gyerekkorában, két lehetőség van: vagy ő is agresszív lesz, vagy békepárti. 

Így írnám le; vagy meleg lesz, vagy nem - bizonyos benyomásokat követően.

Ha körbenézünk, láttunk-e olyan meleg ismerőst valaha, akinek ne lett volna valamilyen gyermekkori krízise? Én csak ezzel találkozom. 
Sok beszélgetés, találkozás és őszinte beszélgetések után azt gondolom, hogy rengeteg sérülés lehet akár a következménye az, hogy valaki felnőtt korában saját neméhez vonzódik.

Mindenki máshogy kezeli ezeket a sérüléseket. Valaki foglalkozik ezzel, valaki kezeli az egykori traumákat; pszichológushoz, kineziológushoz, prana nadira, vagy bárki máshoz jár annak érdekében, hogy feloldja a belső feszültséget a múlt kapcsán. Mások úgy tesznek, mintha nem létezne, pedig olyan hatással van az életére, amit nem is gondolnánk; hozzátenném az, hogy meleg, a legkisebb 'baja' lehet.

Merthogy itt van a nagy konzekvencia: nem az a baj, hogy melegek vagyunk. Nem bűn, nem rossz, nem szégyellnivaló.
De miért nem mernénk arról beszélni, hogy ez esetleg egy hatás?!

A fontosabb része inkább az, hogy merjük felvállalni a múlt problémáit, merjünk beszélni róla, mert nap mint nap hatással van ránk és a kapcsolatainkra. Nehezen kezeljük a stresszt, nincsenek normális (pár)kapcsolataink, komplexusaink vannak a fene nagy szabadság vággyal, miközben igazából csak arra vágyunk, hogy odabújjunk valakihez, szorongunk, ok nélkül sírunk, miközben egyetlen megoldás vár ránk: az önismeret.

Tudjuk meg miből fakad, kezdjünk foglalkozni vele, kezdjük el megoldani és elfogadni azokat a dolgokat, amelyeken változtatni már nem tudunk. Az önismeret soha nem egyedüli munka. Az önismeret mindig legalább két emberről szól, hiszen a másik tükröt mutat, ez nagyon fontos. Ha kimondunk egy mondatot, a másik visszaismétli ugyanazt, már máshogy hangzik. Kell feljebb és feljebb lépni a lépcsőfokokon ahhoz, hogy az ember a mindennapjait kiegyensúlyozottabban élje. Van olyan, hogy úgy érezzük, "visszaléptünk". Úgy hittük, hogy valamit megoldottunk, pedig még mindig elsírjuk magunkat. Pedig ez sohasem visszalépés. Ha már elkezdtünk foglalkozni a problémával, az csak előre vihet, visszafelé nem, hiszen az újbóli sírás a fejlődés oka.

Sohasem ugyanoda esünk vissza.

Melegnek lenni pedig csodás, ha az ember minden ok-okozatot megoldott, letett, elfogadott.