Ott tartottunk, folytatva az előző bejegyzést, hogy mi a helyzet a saját magunkkal való elfogadással...

Mindig egy érdekes kérdés, hogy szeretem-e magamat.
Szeretem-e magamat úgy, ahogy vagyok, azokkal a tulajdonságokkal, értékekkel, hibákkal és hibátlanságokkal amelyekkel rendelkezem. 

Az önbizalom, az önbecsülés nem szitokszavak.
Nem valami, amitől zavarba kell jönnünk, ha e téren rendben vagyunk. 

De mi van, ha nem vagyunk?

Be kell látni, sosem leszünk tökéletesek, sosem leszünk hibátlanok.
Mit lehet ezzel tenni?
Amin tudunk megpróbálunk változtatni. Amin pedig nem?
Nincs más választás: el kell fogadni.

Meleg vagyok.
Ez elfogadhatatlan.
De miért is?
A világ, a társadalom elvárásaira vonatkozó megfelelési kényszer az, ami lehúz a mélybe és elfogadhatatlanná, megbocsáthatatlanná válik mindaz, ami te vagy. 
De miért is?
Miért kellene azért elnézést kérni, mert szeretek egy nőt nőként?
A szeretet önmagában már nem lehet rossz.
Miért is kellene ezért az ember önbecsülésének romba dőlnie?

Nézzük meg, miből fakad ez valójában?

Nem fogadom el magamat, mert mások elfogadhatatlannak tartanak. 
Nem idegenek, így még nehezebb elválasztani magamtól; akár a saját családom, a szeretteim. Ha ők így látják, biztosan úgy is van, adunk a véleményükre, hát persze.
Azonban tegyük már fel a kérdést: ők adnak-e a mi véleményünkre?
Sőt, tovább megyek: a döntéseinkre?
Akár egész életünkben megmaradnak az érzések, megmarad egy alapvető nyugtalanság, felborul az egyensúly a lelkünkben, ha valaki számunkra fontos nem fogad el. A következmény káros: elkezdünk nem hinni magunkban és akár egész életünkben égtelen belső harcokon megyünk át azért, hogy kiharcoljuk magunknak azt a fikarcnyi önbecsülést, amivel még létfenntarthatunk.

Mindenki más, különleges, egyedi és megismételhetetlen. Ennek önmagában tökéletesnek kell lennie a tökéletlenségben. 

Mi az, amit mások komplexusai, szűklátókörűsége okoz bennünk? Félelmetes. 
Akár egy egész életen át egy bélyeg marad a szívünkön.

Ne hidd el másnak, hogy kevesebb vagy, csak mert szeretsz egy nőt!

Nőként.

Van, amin változtatni nem tudunk.
Fogadjuk el önmagunkat és kezdjük el szeretve kezelni az érzelmeinket. 
Csak a tiszta boldogság érdekében.